8. fejezet

Parrish

Hirtelen váltam el Lydia ajkaitól, amikor leesett, hogy ez nem egy álom. Lassan már összekeverem a valóságot az álmaimmal. Lelkiekben már fel voltam készülve egy akkora pofonra, hogy a fejem is leszáll a helyéről. Hisz mit is gondoltam?! Nem vagyok normális esküszöm. Mostanában minden annyira más. Lassacskán már tényleg elveszítem a józan eszem.

-          Sajnálom! – motyogtam miközben a szemeit fürkésztem. Vajon mit érezhet most? Mondjuk ha a pofon elmaradt az talán jó jel. – Nem is tudom mit gondoltam. Felejtsük el. – tettem még hozzá, miközben Lydia fal fehér arccal bámult vissza rám.

-          Ő.. Jobb lesz ha én most megyek. Mármint csak ha nem haragszol meg. – mondta kissé akadozva, majd az ajtó felé hadonászott. Legszívesebben megragadtam volna a csuklóját és visszarántottam volna magamhoz, hogy ne menjen sehová, de ez a valóság, én pedig már teljesen őrült vagyok.

-          Menj csak! Az edzést, meg majd bepótoljuk valamikor.. Gondolom.. – mondtam kissé monoton, egybecsengő hangon. El se köszönt, csak ment. Abban a pillanatban ahogy kilépett az ajtón megcsörrent a telefonom. A rendőrségről hívtak.

Menni kell, méghozzá sietősen. Beacon Hills egyik elhagyatott gyárépületéből érkezett segélyhívás, de a vonal pár másodpercen belül megszakadt és nem lehetett elérni a telefonálót, és nyilván kit küldenek a helyszínre, hogy ne legyen egy nyugodt perce se az embernek, hát persze, hogy engem.

Gyorsan összeszedtem magam, autóba pattantam, felkapcsoltam a villogót és már indultam is. Az idő sem volt túl kedvező. Az útburkolat vizes volt, sötétedett is már, és a köd miatt szinte az orrom elé sem láttam el. Frappáns, hogy még az idő se az én pártomat foglya.

Pár perc múlva meg is érkeztem a helyszínre. Egy árva lelket sem láttam, a saját lépteim törték csak meg a vészjósló csendet.

Egyik kezemben az elem lámpa, másik kezemben pedig a fegyverem magasodott elém.

Lassú léptekkel haladtam befelé az épületbe, és ahogy egyre beljebb értem a rossz előérzetem fokozódott.

Ahogy a zseblámpa fénye az egyik sarok felé vetődött, észrevettem, hogy két láb lógott ki a fal mögül, és egy hatalmas vértócsa úszott alatta. Ahogy a testhez értem láttam, hogy már hiába nézném meg a pulzusát, ő már nem fog innen felkelni. Tüzetesebben elkezdtem vizsgálni a testet és egy érdekes dolgot vettem észre rajta. Szúrt seb volt a nyakán, de nem kés, és nem is más hasonló tárgy, mintha körmök nyomai lettek volna. Kirohantam az autóhoz és egyből a rádió felé nyúltam.

-          Itt a helyettes beszél. – mondtam be- A régi gyárépületnél vagyok. Különös kegyetlenséggel meggyilkolt tizenévest találtam. – fejeztem be, mire már jött is a válasz pár másodpercen belül, miszerint küldenek erősítést.

Percek múlva már meg is jelent kettő másik rendőrautó. Röviden felvázoltam nekik a történteket, majd a testhez vezettem őket.

Körülbelül két óra elteltével végeztek a helyszíneléssel, ezután vitte csak el a hullaszállító a testet.

Mi ez ha nem egy szerencsétlen nap? Azt hiszem az a rossz ebbe a munkába egy ilyen eset után, hogy mindig egy kis része megmarad az ember emlékezetébe.

Gyorsan megírtam a jelentést, és már indultam is hazafelé. Fáradt voltam, és nem is éreztem jól magamat. Nem olyan szokványos rosszullét volt, inkább csak a közérzetemmel volt a gond.

Hamar elnyomott az álom, mintha egyről a kettőre történt volna.

***

A testemet forróság öntötte el, mintha belülről és kívülről is égtem volna egyaránt, majd a hullaházba találtam magamat, ahonnan egy holttestes cipeltem ki magammal. A következő pillanatban már avar ropogott meztelen lábaim alatt. Hívogatott valami, valami egész megmagyarázhatatlan dolog, mintha a részemmé akart volna válni, mintha célja lett volna velem.

Üres tekintettel meredtem magam elé, és csak sétáltam amerre ez az érzés húzott. Egy nagy farönkhöz értem, körülötte holttestek feküdtek halomszámra.

A farönk közepére ültem és a testemet, a kezemben tartott tetemmel egyaránt lángok borították el. 

Szinte éreztem magamban a tűzet, és a halált...

***

Hirtelen pattantak ki a szemeim. Folyt rólam a víz. A szám is teljesen ki volt száradva, mintha egy hete nem ittam volna. A fürdőszoba felé vettem az irányt és egyből a csapba hajtottam a fejem, hogy igyak egy pár kortyot. Amikor ezzel végeztem felhajtva a fejemet, megpillantottam a tükörképemet. Tömény korom borította a testemet. 
Mi a fene történik velem? 

7. fejezet

Lydia

Este többször felriadtam. Talán még egy órát sem tudtam rendesen végigaludni rezzenés mentesen. Bűntudatom volt amiatt amit Parrishnek mondtam. Hogy megbántam e? Abszolúte. Legszívesebben addig ütöttem volna magam, amíg ki nem megy a fejemből a puszta létezésének a ténye is.

Reggeli gondolatmenetemet a bejárati ajtó halk, de mégis fülsértően nyikorgó nyitódása szakította félbe. A kezelőorvosom volt az.

- Jó reggelt kisasszony! Hogy van?- kérdezte egy széles vigyorral az arcán.

- Mikor mehetek el? - kérdeztem bárminemű üdvözlés nélkül.

- Jó esetben 2-3 nap a megfigyelése, de saját felelősségre bármikor elmehet. - magyarázta. Ezen felbuzdulva szinte már villámsebességgel pattantam az ágy szélére. Szabadulni akartam már.

- Akkor kérem a zárójelentésem! - vágtam rá válaszul és már nyúltam is a ruháim és a cipőm után.

- Maga tudja.. - motyogta és azzal a lendülettel ki is ment az ajtón, feltehetőleg a jelentésért, legalábbis merem remélni.

Így is lett. Hamar visszatért a papírral a kezében, és vele együtt a lelkesedésem is szárnyra kapott.

-3 órával később-

Kissé hezitáltam, hogy vajon megnyomjam e a csengőt, de aztán erőt véve magamon végül megtettem. Pár perc toporgás után, amit az ajtó előtt folytattam végre kitárult előttem.

- Lydia!? - ült ki Jordan arcára a döbbenet .- Mit keresel itt? - kérdezte kikerekedett szemekkel.

- Jöttem a kiképzésre! - mosolyodtam el, majd se szó se beszéd berobbantam az ajtón és levágtam a táskám a földre és megálltam vele szemben.

- Nem a kórházban lenne a helyed? Pihenned kéne. - mormolta még mindig döbbenten.

- Te is tudod, hogy nem tudok nyugton maradni. - kerekedtek huncut mosolyra az ajkaim – Na, most csak állsz és bámulsz vagy csinálunk is valami érdemlegeset? - kérdeztem némi gúnnyal fűszerezve a hangomat.

- Hát jó.. - sóhajtott - Kezdjük az elején!  Nos, a lehető legfontosabb az az, hogy legyél okosabb, mint az ellenfeled  és lásd előre a lehetséges következő lépését. - magyarázta, majd felém irányította a kezét.

- Figyelj! - szólt rám, majd a kezei helyett a lábaival irányzott felém támadást, ami elől épphogy csak eltudtam ugrani.

- Nem figyelsz eléggé. - szólt rám erélyesen, majd a kezeivel mért felém ütést. Sikeresen kivédtem. Hála a jó égnek.

- Üss meg! - rivallt rám, majd azzal a lendülettel, ahogy ütni akartam megragadta a kezeimet, majd magához rántott és a derekamnál fogva szorított magához úgy, hogy háttal legyek neki.

Hátrafordítottam a fejemet és egy pillanatra összeért a tekintetünk. Szinte már a levegő is megfagyott körülöttünk. Az ajkaink alig pár milliméterre voltak egymástól és egyre közelebb kerültünk egymáshoz.

A következő pillanatban hirtelen elkaptam tőle a fejemet és kibújtam karjai szorításából. Nem akartam hagyni, hogy elragadjon a hév.

- Miért csinálod ezt? Miért hazudsz magadnak és nekem is?- kérdezte kissé erélyes hangon.

- Nem hazudok... Ez az igazság. Nem akarok tőled semmit. Fogd fel! - vágtam rá válaszul most már én is erélyesebben. Ebben a pillanatban megragadta a kezemet és visszarántott magához és egy erőteljes, de mégis érzéki csókkal illette ajkaim. Hirtelen köpni, nyelni nem tudtam a sokktól. Nem hittem, hogy ez lesz a válaszreakciója.

- Parrish! - szakadtam el ajkaitól és kérdően néztem rá, de nem jött válasz. A falnak lökve csókolt tovább. Nem tudtam hová tenni ezt az egészet. Túl hirtelen jött... Nem tudtam mi lenne a helyes.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                    

6. fejezet

Lydia

"Az ember is így van ezzel, ha igazságtalanul és váratlanul megsebzik: ha nem is rögtön, de egy idő múlva zúgni kezd a füle, forog vele a világ, a szíve kalimpál: ilyenkor támolyogva megáll, és szomorú csodálkozással várja: mi történik vele. Minden megesik, és minden elmúlik. Mert hát az ember is állat, csak érzékenyebb."

Az élet váratlan fordulatok tömkelege. Sosem tudhatod mi fog történni veled, hogy mikor van az a pont, vagy az a helyzet ahonnan már nincs tovább. Minden egyes nap, minden egyes boldog perc, minden ember legyen az jó vagy gonosz, olyanok akárcsak egy kártyavár, ingatag és a legkisebb gyanútlan szellő is összedöntheti és, hogy újra tudod e építeni az csak rajtad áll. Persze a sors gyakran közbeszól.. Minden kiszámíthatatlan. 

-Lydia..-suttogta egy mély, de mégis lágy hang mellőlem, majd egy gyengéd szorítást éreztem a kezemen. Lassan nyitogatni kezdtem a szemeimet. Egy lámpa erős fénye vakította a szemeimet. Kellett pár perc amíg kitisztult a látásom. Oldalra pillantottam a hang irányába, és Parrish-t pillantottam meg magam mellett. 

-Szia..- nyögtem ki csak ennyit elhaló hangon. 

-Szia!- köszönt vissza egy halvány mosollyal az arcán. A szemei szinte már elbűvölően csillogtak. Akarva akaratlanul én is egy nagyon halvány mosolyféleségre húztam a szám. 

-Hogy vagy? - kérdezte, némi aggodalommal a tekintetében. 

-Remekül. Kutya bajom sincsen. Hisz látod. Élek és virulok. - sóhajtottam - Remélem tudod, hogy nagyon hálás vagyok neked. - néztem szemeibe - Megmentettél, újra. Mindig ezt csinálod. - engedtem el a kezét és inkább a lepedőt szorítottam. 

-Semmiség. Ha tehetném egész nap a nyomodban lennék, hogy ne fordulhasson elő többet ilyen. Mondjuk az kicsit beteges lenne. - nevetett fel halkan, majd az elhúzott kezem után nézett.

-Figyelj!... - suttogtam és egy pillanatra lehunytam a szemeimet. - Múltkor....az...az a csók.. Nagyon fontos vagy nekem, de mint egy barát. Csak egyszerűen féltem, hogy elveszítelek és elragadott a pillanat heve. Sajnálom.. - vázoltam fel a helyzetet keserű hangon, még akkor is ha legbelül nem is ezt éreztem. Több volt nekem mint barát, de nem akartam, hogy ugyanaz legyen vele is mint a többi emberrel aki valaha is kapcsolatba lépett velem. Jackson....Aiden...Nem is akarok erre gondolni.. Aiden mérhetetlen fájdalmat hagyott a halálával maga után, ami még a mai napig gyötör. Egyedül Parrish miatt éreztem azt, hogy élek, azt, hogy tudok boldog lenni, és nem akarom elveszíteni ezt az érzést, még akkor se ha ennek az az ára, hogy barátok maradunk. 

Vicces dolog, hogy mindig azoknak az embereknek a legkeserűségesebb az élete akik mindig mindenkin segíteni akarnak. Miért van ez így? 

Láttam Parrish arcán a csalódottságot.. Sajnáltam nagyon, de már kezdtem magamat is. 

-Én is csak barátként gondolok Rád..Semmi több. - motyogta halkan a padlót kémlelve. Nem volt túl meggyőző, de lehet, hogy tévedek. 

-Akkor ne haragudj! Félreértettelek. - vágtam rá kissé zavartan. 

-Viszont lenne egy kérésem..- Na jó ez így eléggé hülyén hangozhatott egy ilyen intellektuális téma után, de muszáj megkérdeznem.

- Segíts nekem. Segíts, hogy megtudjam védeni magamat. Nem akarok ilyen gyenge lenni. - mondtam elszánt tekintettel. Reméltem segítségemre lesz ebben.

- Amint kijössz innen az első utad hozzám vezessen. Nincs hiszti, nincs "nem akarom". Csinálni fogod. - jelentette ki határozottan, majd felállt a székről amin eddig ült. 

-Jobbulást Lydia! Ha bármi baj van csak hívj! - köszönt el tőlem hirtelen majd kisétált az ajtón. Még elbúcsúzni se volt tőle időm, olyan gyorsan kisuhant az ajtón mintha semmi dolga se lenne itt. Valószínűleg megsértettem. Láttam az arcán, láttam a szemeibe, szinte már érezhető volt a levegőben is a feszültsége. 

Utálok egyedül lenni. Utálom ezt a rideg kórházi szobát és utálok ilyen kiszolgáltatott állapotban lenni. Órákig csak a falat tudtam bámulni. Hiányzott Jordan társasága.. Istenem, hogy mondhattam neki ilyet??? Hülye vagy Lydia, baromi hülye.....

Fogalmam sincs meddig leszek bezárva ide, de amint kijutok az lesz az első dolgom, hogy megkeresem.
Igyekeztem minél hamarabb álomra hajtani a fejemet. Nem igazán akartam már tovább szenvedni. A gyógyszerek hatására amit körülbelül egy fél órája hoztak nekem könnyebb volt elpillednem. Lehunytam a szemeimet és vártam, hogy elragadjon a békét hozó álom. Legalábbis reméltem, hogy ez most kicsit megnyugtat.. 

5. fejezet

/Parrish szemszöge/

Közel három napja nem hallottam Lydia felől semmit. Hogy aggódtam e? Baromira.. Pedig azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy nem sok emberért aggódtam ennyire életem során.
Tisztán emlékszem arra, hogy megcsókolt és legszívesebben viszonoztam volna, ha lett volna bennem annyi erő. Akkor látszott igazán a szemében, hogy aggódik értem, ami azóta sem hagy nyugodni, mert ez azt jelenti, hogy fontos vagyok számára.
Ezek a gondolatok még munka közben sem hagytak nyugodni. Bár sok minden más dolgom a gondolkodáson kívül nem is akadt. Stilinski mostanában nem bíz rám túl sok mindent. Járőrözés, nézelődés... Kész vicc az egész.

Gondolatmenetemből az rántott vissza, hogy valaki sietősen berontott a rendőrségre. Scott McCall volt az, és egyenesen felém viharzott. Nem sokkal később Stiles is felbukkant mellette.
-Kéne a segítséged! - motyogta zihálva. Nem igazán tudtam hová tenni a dolgot.
- Lydiát egy napja nem látta senki. A házánál is voltunk és semmi, az anyja se tud róla semmit, csak annyit mondott, hogy ki akart kicsit kapcsolódni és egy nyugodt helyet keresett. - tette még hozzá Stiles szinte alig érthető gyorsasággal. Amikor Lydia nevét említette egy pillanatra lefagytam.
- Ami azt illeti kaptunk ma egy bejelentést, hogy egy autó már egy ideje az erdő mellett parkol és nekem kéne megnézni. - vázoltam fel a helyzetet, majd nem hagyva szóhoz jutni őket, folytattam - Ott találkozunk. - mondtam, majd bárminemű gondolkodás nélkül kiviharzottam az irodából egyenesen a szolgálati autóm irányába. Sietősen bevágódtam az ülésre és az erdő felé vettem az irányt.
Hogy mire gondoltam? Nem akartam inkább semmire, mert csak rossz dolgok akartak eddig befurakodni a fejembe. Rossz érzésem volt..Nagyon rossz..

Pár perc alatt értem oda, Scottékkal szinte egyszerre.
- Nem érzed Lydia illatát? - néztem Scottra némi aggodalommal és idegességgel a tekintetemben.
Scott nem válaszolt, szemei vörösbe borultak és egy mélyet szippantott a levegőből, majd szaladni kezdett. Stilesal az oldalamon iramodtunk utána.
Hosszas eszeveszett rohanás után egy romos faháznál kötöttünk ki.
- Itt lesz.. - mormolta Scott és az ajtó felé vette az irányt. Szótlanul követtük.
Nem csak kívülről, de belülről is romos volt a ház, a tapéta szinte már lerohadt a falról, üvegszilánkok és felborult bútorok hevertek mindenhol.
Pár másodperc múlva Scott megállt az egyik ajtó előtt.
- Lent van. Előre megyek. - mondta, majd azzal a lendülettel megragadta a kilincset és belépett.
Ahogy beléptünk azonnal megláttuk a földön fekvő eszméletlen Lydiát. Senki más nem volt rajta kívül a helyiségben, legalábbis úgy tűnt. Gondolkodás nélkül rohantam oda hozzá. Egy pár lépésre lehettem tőle amikor valami oldalról nekem rontva a földre taszított.
Fejemet az alak irányába fordítottam. Legnagyobb meglepetésemre az az alak volt aki pár napja megpróbált minket kivonni a forgalomból.
Scottra néztem egy amolyan "foglald le amíg kiszabadítom Lydiát" tekintettel. Úgy látszik meg is értette. Vérvörös szemekkel és kiengedett karmokkal rontott neki a másik farkasnak.
Odarohantam Lydiához és igyekeztem kioldani a kezeit a láncok fogságából. Lydia szemei hirtelen kipattantak.
-Parrish vigyázz! - sikította, de nem volt időm már megfordulni sem. Éreztem ahogy éles karmok fúródnak a hátamba és szépen lassan elkezdtem gyengülni, mintha kiszívná belőlem az összes erőt. Ismerős érzés volt. Legutóbb akkor éreztem ilyet amikor Stilinski elküldött járőrözni és rám támadott az a félig farkas félig isten tudja mi, de ez az érzés most határozottan intenzívebb volt és fájdalmasabb.
Lydia sikítása kezdett elhalkulni a fülemben és minden más zaj is amit halhattam volna a külvilágból, majd a falnak csapódtam. Scott és én is a földön voltunk.
- Nem félek tőled te rohadék! - üvöltött fel Stiles, és egy a földről felszedett fém csövet szorongatott a kezében miközben a szája sarkát harapdálta idegességében.

Hirtelen különös érzés kerített hatalmába, mintha....mintha égnék belülről. Éreztem ahogy vérző sebeim lassan összehúzódnak. Mintha nem is önmagam lettem volna.
A Stiles felé iramodó korcs felé vettem az irányt és egy jól irányzott mozdulattal vájtam kezeimet a mellkasába, majd a földre taszítottam, de olyan történt amire szerintem semelyikünk nem számított.
A földön fekvő alak szájából szürke színű tömör folyadék szivárgott. Egy pillanatra mindannyian dermedten álltunk, aztán kihasználva az alkalmat a karjaimba kaptam Lydiát.
- Induljunk! Ő már úgysem megy innen sehová. - nyugtázta Scott.
- Elviszem Lydiát a kórházba. Innentől én is eltudom intézni. - mondtam rezzenéstelen arccal.

FONTOS!

Előre szeretném leszögezni, ha a design miatt jössz, akkor ez nem a te helyed. Véleményem szerint az olvasás számít, nem  pedig az, hogy csicsázod össze a blogod. Egy könyvben is üres a háttér a szöveg mögött. Tehát ha ez a legkisebb problémád akkor köszönöm, tudom.  

Jó olvasást annak akit nem a design érdekel! :)

4. fejezet

Két nap telt el azóta az ominózus eset óta amikor Parrish ismét megmentette a szerencsétlen kis fenekemet. Nagy nehezen hazavittem, annyi erő legalább volt még benne.  A sebei hamar begyógyultak, de az enyémek nem... Megcsókoltam, bár ezt nem is igazán nevezném sebnek vagy sérelemnek, csak szimplán nem tudom hová tenni a dolgot. Azt hittem elveszítem, egyszerűen elragadott a hév. Nem mintha nem akartam volna, hisz magamnak hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fűznek hozzá aprócska érzelmek, de nem igazán tettem még magam túl Aiden halálán. Körülöttem mindenki meghal, és nem tudom, hogy készen állok e arra, hogy ismét a szemeibe nézzek mintha misem történt volna. Szótlanul váltunk el egymástól, de a szemei mintha mégis örültek volna.
Nem akarom felkeresni, nem merem. Mikor a telefonomhoz nyúlnék inkább visszahúzom a kezeimet, de Ő se keres. Lehet, hogy félreértettem Őt.
Túl naiv lettem. Mi történt a régi magabiztos Lydia Martinnal? Egyszerűen eltűnt, megtört az elmúlt években történt eseményektől. Bár a régi Lydia is csak egy álca volt, hogy elfogadjanak és, hogy jussak valahová, de hová?! Sehová.

Nagy nehezen kászálódtam ki az otthoni ágy kényelméből és egy fél óra elteltével már útra készen is álltam. Konkrétabb tervem nem volt merre indulok. Nem akartam senkivel beszélgetni, csak egy nyugis helyre vágytam, vér, hullák és problémák nélkül.
Annyira jó lett volna kibeszélni magamból a dolgokat, de Allison halála óta nem igazán tudom senkivel megosztani a bennem felgyülemlett kételyeket.
Bepattantam a frissen megjavított autómba és elindultam. Pár bő perc elteltével az erdőnél lyukadtam ki. Leparkoltam egy eldugottabb helyen és gyalog folytattam tovább az utam.
Nem sok idő múltán lekucorodtam egy tetszőleges fa tövében. Előkotortam a táskámból a bestiáriumot és tovább tanulmányoztam. Nesze neked Lydia, annak ellenére, hogy elakarod felejteni mégis Parrishel foglalkozol...

Lapozgattam, de semmit nem találtam. Nem akartam feladni annak ellenére sem, hogy nem voltam biztos abban sem, hogy beszélek e még valaha vele.
A hátam mögül egy ág reccsenésének nesze ütötte meg a füleimet. Nem tulajdonítottam neki túlzottan nagy figyelmet, de pár perc elteltével közelebbről hallottam, majd hirtelen elsötétült minden és nehezen kaptam levegőt is. Valaki egy zsákot húzott a fejemre és agresszívan, nem kímélve a bordáimat sem, a karjaiba vett.
Ledermedtem. Sikítani sem mertem. Hisz ki hallotta volna meg?

Fogalmam sincs meddig lehettem teljes sötétségben. Hirtelen lekerült a fejemről a zsák és egy sötét pinceszerű helyiségben találtam magamat. A kezeim le voltak láncolva. Egy ismerős alak bukkant fel előttem. A fickó aki pár nappal ezelőtt csaknem kis híján eltette láb alól Parrisht és engem is.
- De jó újra látni Lydia. - közeledett felém egy kaján vigyorral a képén - Remélem tudod, hogy most nem lesz olyan szerencséd, hogy megment téged a kis zsaru barátod. - mormogta, majd egészen közel jött hozzám és a nyakamba vágott egy sárga löttyel töltött tűt. Felsikítottam. Másodperceken belül veszítettem el az eszméletemet és vette át a sötétség az uralmat felettem.

3. fejezet

Halk ajtónyitódásra ébredtem. Lassan pislogva nyitogattam ki szemeimet. Parrish volt az egy nagy tálca reggelivel és egy csésze gőzölgő kávéval. Őszintén szólva eléggé meglepődtem.
- Húha.. - mosolyodtam el, majd kikászálódtam a takaró alól - Ehhez hozzá tudnék szokni. - fűztem még hozzá, aztán egy nagyot szippantottam a friss kávé illatából.
- Hát ha sűrűbben jönnél. - motyogta szinte alig hallhatóan, de persze azért értettem, rajtam nem fog ki. Bár nem tudtam hová tenni ezt a mondatot de attól még jólesett.
- Meddig voltál mellettem este? - kérdeztem csillogó szemekkel. Nagyon kedves gesztus volt, hogy velem maradt és vigyázott rám, nem sok ember tenné ezt meg értem.
-Egészen reggelig. Aztán gyorsan leszaladtam neked reggelit csinálni. - mondta mosolyogva - Aggódtam érted. - tette még hozzá.
Kezdtem magam zavarban érezni. Kicsit úgy éreztem, hogy ez már több mint baráti törődés. Bár lehet, hogy ezek csak fantazmagóriák, de akkor is...
- Ne haragudj, de.... de nekem mennem kell. Köszönök mindent. - ragadtam meg a kávés ruháimat és kiszaladva a szobából útközben magamra aggattam őket.
-Lydia! - hallatszott utánam még egy aggódó üvöltés, majd kiviharzottam az ajtón. Istenem, remélem nem bántottam meg ezzel.
Nem volt időm már hazamenni, ezért kénytelen voltam kávéfoltos ruhában az iskola felé venni az irányt. Ha szerencsém van - kivételesen lehetne - akkor van a szekrényemben váltóruha. Mert egy határozott nő mindenre felkészül, de ezzel is csak az a baj, hogy se határozott se felkészült nem vagyok mostanában.
Szinte berobbantam a bejáraton. Tele volt az iskola, mindenki úgy nézett rám mintha egy koszos hajléktalan lennék. Igyekeztem takarni a ruhámon lévő foltot a táskámmal amíg a szekrényemhez nem értem. Gyorsan kinyitottam és előkotortam a rendszertelen rendből a tiszta ruháimat. Becsaptam az ajtót és kisebb szívinfarktust kaptam amikor megláttam, hogy Stiles áll ott.
- Jézusom Stiles. - sóhajtottam fel - Megakarsz ölni? - kérdeztem szúrós szemekkel.
- Nem, de más talán igen. Jó nem kifejezetten téged, de érted mire gondolok. - hadarta el aggódó arckifejezéssel - Apa mesélte, hogy megint eltűnt valaki. Emlékszel Mattre? Egyel alattunk járt. Két napja nem látta senki. - vázolta fel a történetet.
- Stiles ez nem jelent semmit. Lehet, hogy csak lázad, vagy mit tudom én. Nem vagy te egy kicsit paranoiás mostanság? - kérdeztem felvont szemöldökkel - De viszont ne haragudj én most sietek. Van még egy pár órám, utána pedig van egy kis elintézni valóm. - mondtam egy halvány mosoly kíséretében, majd hátat fordítva elviharzottam a női mosdó felé átöltözni.
Lassan telt el a nap. Az utolsó óráról való kicsöngetés szinte már felüdülés volt számomra.
Egyből a könyvtár felé vettem az irányt. Bár elég csúnyán bántam Parrishel, de próbáltam azért segíteni rajta egy kis utánajárással a könyvtárba.
Annyit görnyedtem a könyvek felett, hogy egyről a kettőre besötétedett. Egy ásítással nyugtáztam azt, hogy én itt és most végeztem.
Feltápászkodtam az asztaltól és magamhoz véve a táskám hagytam magam mögött a könyvtárat. Autó hiányában most gyalog indultam haza. Senki nem volt az utcán.
Kicsit talán követési mániám is volt, de ezt a fáradtságnak tudtam be. Hirtelen léptek zaja ütötte meg a fülemet, majd valaki egy jól irányzott mozdulattal megragadta a torkomat és befogta a számat.
- Ne próbálkozz szökéssel vagy eltöröm a nyakadat Lydia! - suttogta a fülembe érdes hangon egy komor férfi hang. Lepillantva vettem észre, hogy karmok szúródnak fenyegetően a nyakamba, éppen nem felsértve a bőrömet.
- Ha beszélsz nekem egy kicsit a barátaidról elmehetsz ép bőrrel, majdnem ugyanilyen csinosan. - élcelődött az ismeretlen férfi majd elengedte a számat.
- Komolyan ilyen naivnak gondolsz? Inkább nem mondok semmit és meghalok, mintsem, hogy eláruljam őket. - vágtam egy savanyú mosolyt felé.
- Okosabbnak hittelek Lydia. - rázta meg a fejét lenézően és oldalra nyújtotta a karját, kifeszítve éles karmait.
Hirtelen a semmiből egy alak bukkant fel és elragadta előlem a férfit. Sötét volt, nem láttam tisztán ki az, de a düh szinte érezhető volt a levegőben is, ahogy elragadta előlem az ismeretlent, és nyakánál fogva a levegőbe emelte. A farkas kitépve magát a szóritásból egy jól irányzott mozdulattal a másik férfi mellkasába vájta a karmait. A dulakodás közben az utcai lámpa fénye alá sodródtak és akkor láttam, hogy az újonnan érkezett férfi nem más mint Parrish. Mit keres itt? Követett? Hirtelen mérhetetlen aggodalom és félelem kerített hatalmába.

Parrish a földre került, majd narancssárgán világító szemekkel vetett felém egy amolyan "fuss" pillantást. Persze eszem ágában sem volt elmenni innen.
Az idegen mentve a bőrét egy "még látjuk egymást" nézést irányzott felém, majd elrohant.
Gondolkodás nélkül a földön fekvő vérző Parrishez rohantam, majd lerogyva mellé a feje alá tettem a kezemet.
- Hé! Minden rendben lesz.. - suttogtam és a sebe felé pillantottam. Csúnya volt...
- Aggódtam miattad az este miatt. - motyogta elhaló hangon. - Minden rendben lesz. - tette még hozzá..
-Istenem... Nem kellett volna, hogy itt legyél. Így is eleget tettél értem. - mondtam a könnyeimmel küszködve látva elgyengült tekintetét.
Nem tudom miért, de azon kaptam magamat, hogy megcsókolom. Azt akartam, hogy érezze, hogy fontos nekem. Azt akartam, hogy velem maradjon.